Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mondd, mit ér a szeretet?

2010.12.03

Sötét és zimankós estén születtem,

Hidegben, a megunt csendben.

Akkor, amikor elunták a magányt,

Mikor végre valaki felordított: állj!

Azon az estén a remény is ragyogott,

Fent magasan a sötét égi horizonton.

Bevilágította vele az egész várost,

Sőt továbbment, s az egész világot.

Én is ott ragyogtam egész magasan,

Bárki láthatott… boldog-boldogtalan.

Ha rám néztek, egyet kívánhattak,

Vágyaikat, leféltettebb álmaikat.

Én csupán csöndben hallgattam,

És olykor-olykor elmosolyodtam.




Egy estén néma csend lett,

Tapintható, ami körülölelt.

Nem halottam kívánságot,

Kérést, vagy szép álmot.

Elhalkult minden, de minden,

És bevallom én megijedtem.

Féltem lenézni a Földre,

A sötétbe, a rémisztő mélybe.

Oda ahol az emberek ölnek,

Ahol egymással sem törődnek.

Egy olyan világra, ami bűzlik,

Ahol a szenvedést is tűrik.




Ekkor azonban valaki leemelt a horizontról,

Akár csak egy poros könyvet a könyve polcról.

Fülemhez hajol és halkan súgja,

Ne félj, nem bántalak kis csillagocska.

Velem kell, hogy gyere, segítened kell,

Csak te, és fényed menthet meg.

Engem, családom, sőt az egész világom,

Ami elhalkult, csak a gyűlölet tüze ropog.

A tűz pedig egyre jobban lángol,

a gyűlölet táplálja s, szinte tombol.

A félelem pedig megköti a lelkeket,

azért van csend, ezért nem felelnek.



Értetlenül nézek rá, ahogy közeledünk,

Csodás fényem halványodik, szürkül,

De te rám se hederítesz, törsz előre,

Akár egy bolond, te itt nem adod fel.

Már érzem, hogy közel vagyunk,

Te is és én is lángolunk…

Te mégis leteszel a földre,

Mosolyogsz, pedig a tűz ölel,

Miért nem ordítasz? Hát nem fáj?

Hiszen már alig élsz, levegőt is alig kapsz,

Még egy sóhaj sem hagyja el ajkaidat.

Lehunyod szemed, és elmosolyodsz,

„Minden rendben” motyogod.

Nem mozdulok, mert nem tudok.

Hazudtál. Már én is tudom…

Te nem vagy ember, sosem voltál,

Mégis ide hoztál, és becsaptál.

Azt mondtad szükséged van rám,

Pedig te magad vagy a megváltás.

Te lettél volna nekik a minden,

Hiszen a te fényed fényesebb.

Semmi vagyok hozzád képest,

Félek… nézz, rám kérlek!

Porrá leszel, hamuvá égsz,

Hát én állítsam meg a vészt?

Én, az oly egyszerű szeretet?

Mit tehetek, én helyetted?




Te nem felelsz. Hát már el is mentél?

Hol vagy most? Új világ után néztél?

Vagy visszatértél a fényes horizontra?

Ahonnan idehoztál, tomboló világodba?

Ha ott vagy, kérlek, fényesen ragyogj

Nézz le rám és szélesen mosolyogj.




Búcsúzom remény, te ki elhagytad a Földet,

Most már nekem kell a gyűlölettel szembenéznem.

Nekem, akit idelent a Föld lakói semmire sem tartanak,

Egymagamnak kell harcolnom, mikor háborút szítanak.

De mond, jól meggondoltad ezt? Remény helyére szeretet?

Biztos nekem kellett fényem erejéből veszítenem,

Biztos nekem kell épp most itt lennem?

Hiszen itt minden csupa harag és gyűlölet,

Mondd remény, mit ér itt egy kis szeretet?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 25862
Hónap: 932
Nap: 29