Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Égi ajándék

2010.12.03

Égi ajándék

 

Az évek során rá kellett jönnöm, hogy az érthetőség és az egyszerűség soha nem fog meg­adatni az embernek igazán. Gyermeki ábránd marad csupán, hogy idővel minden sokkal könnyebb és érthetőbb lesz, mert már felnőtt leszek. Az igazság az, hogy minden sokkal, de sokkal bonyolultabbnak tűnik, és még véletlenül sem találom meg a tűt a szénakazalban, ami, még ha csak egy rövid ideig is, de kibogozná a szállakat és talán értelmet nyerne minden, amit az utunk során el kell viselnünk. Gyermekként azt hittem ez a tű nem más, mint a pénz. Ha gazdag vagy minden nyitott előtted, ha van pénzed, akkor tudsz igazán ragyogni… hát tévedtem.

 

Azon a napon is már este volt mikor meglátogatott, és azt mondta segít rajtam, ha jól vá­lasztok. Jól emlékszem aranyszínű hajára, amely a háta közepéig ért, fehér, hosszú ruhájára, gyönyörű szemére, ami a parázsló tűzre emlékeztetett, hangjára, amiből nyugalom és derű áradt. Megmagyarázhatatlan derengés vette körül, fény, amely melegséggel öntötte el a szí­vemet és egész testemet. Béke öntötte el a lelkemet, és hirtelen úgy éreztem minden kérdé­semre választ kaphatnék, ha kérdeznék tőle. De nem mertem. Ő pedig tudta ezt, mert mély bársonyos hangján azt suttogta ne féljek. Én pedig azon nyomban azt tettem, amit mond. Elmosolyodott és a kezét nyújtotta felém. Belehelyeztem hatalmas tenyerébe a kezemet, és egy pillanatra úgy tűnt az én bőröm is úgy ragyog, mint az övé. Aztán azt mondta, ha most okos vagyok, és jól döntök, jobbá tehetem az életemet és másokét is. Ha jól döntök…

Most megint itt ál előttem. Már nem vagyunk ugyanazok az emberek. Legalábbis én már nem. Az ő arca ugyanúgy ragyog, mint első találkozásunkkor, ugyanolyan fiatal és szépsége bárkit magával ragadna. Még mindig árad belőle az a megfoghatatlan derű és nyugalom. Még mindig elönt, a béke mikor rám néz parázsló szemeivel, mikor hozzá ér aranyló hajához, és újra megszólal mély hangján. Azonban szemivel, most kérdőn néz rám. Én pedig úgy érzem, soha nem leszek olyan jó ember, mint ő. Már ha ő ember egyáltalán. Csodálva figyelem egész lényét, neki pedig gondterhelt ráncok futnak össze hófehér homlokán, és már szinte vádlón nézz rám. Legszívesebben elfordulnék, hogy ne lássa arcomat, hogy ne kelljen látnia mivé lett az a gyermek, aki annak idején pénzt és hatalmat kért tőle. Egy meggyötört, hánytatott lelkű, ráncos ember. Aki hiába is akarta megfejteni az élet dolgait, még csak a közelébe sem volt egyetlen titoknak sem. Aki elvesztegette az életét, úgy hogy meg se tapasztalta az igazi boldogságot, úgy hogy abban a hitben élt, hogy a szeretet is megvásárolható.

- Nem tűnsz túl boldognak, – szólalt meg hosszú csend után, és hangja semmit nem válto­zott az évek során. Nem lett reszelős, érdes, mint az enyém. Nem remegett hangja miközben beszélt, pedig tudtam, ha én megszólalok az enyém el fog csuklani.

- Mert még mindig nem tudom, mi is az a boldogság - feleltem és legnagyobb meglepeté­semre menydörgő nevetésbe kezdett. Úgy éreztem önfeledt nevetésében belere­megnek az ablak üvegtáblái, de még a szoba sápadt zöld falai is.

- Ti emberek azt hiszitek, mindent tudnotok kell, nem igaz? Nem elégedtek meg olyan válasszal, hogy van, ami örök titok marad előtettek. Bár való igaz a boldogság nincs eme titkok között! A megfejtés mindig ott van az orrotok előtt!

- Hát én mégsem vettem észre, és azt hiszem, már nem is fogom – sóhajtottam lemon­dóan, és bár ez a mondatom félbehagyott volt, mindketten nagyon jól tudjuk miért is nem fogom megtudni. Csak épp nem mertem hangosan kimondani, de tudtam és azt is, hogy ő is tisztában van vele… az én időm lejárt.

- Gondolom kíváncsi vagy, mit is kellett volna másképp csinálnod – emelte rám, pa­rázsló szemeit és én elmosolyodtam. Azt akartam mondani: „Tudom, hol rontottam el”, de nem jött ki hang a torkomon. Csupán bólintottam, és ő újra a tenyerét nyújtotta felém. Nem voltam a helyzet magaslatán, mégis elnevettem magam és újra belehelyeztem gyenge ember kezeimet hatalmas erőt adó tenyerébe és hagytam, hogy magával ragadjon újra ez az egész őrület…

Mikor kinyitottam a szememet ismerős helyen találtam magamat.  A színek, a bútorok, a növények, az emberek is. Akik öltönyben álltak a hatalmas ablak előtt elhelyezett cseresz­nyefa íróasztal előtt. Ismertem őket, hajdanán a munkatársaim a barátaim voltak. Tudtam miért vannak ott, és vágnak nagyon komoly dolgokat a fejemhez. Ez volt az a nap, mikor egytől-egyig kirúgtam őket, könyörtelenül eltapostam őket, magukra hagyva ezzel őket ebben a hatalmas világban. Az igazi indokra már nem is emlékszem, valójában hazudtam nekik. Terjeszkedni kívántam, ők pedig az utamban lettek volna. Így a legkézenfekvőbb megoldást választottam.

- A barátaid voltak – suttogta, hirtelen mellőlem a vezetőm – de te eldobtad őket. Miért?

Nem tudtam válaszolni. Pedig szinte fojtogatott a válasz, ott volt a nyelvem hegyén, de egy hang sem jött ki a torkomon. Lehunytam szemeimet, mert nem akartam tovább nézni ezt az emléket. Aztán erőt vettem magamon és a régi önmagam mellé sétáltam. Ahhoz az önma­gamhoz, aki épp most veszített el három barátot is. Bajtársat… munkatársat. Láttam arcukon a fájdalmat, és azt is, ahogy el akarják rejteni azt. Azt is láttam, hogy akkor ezt eszem ágában sem volt észrevenni, csak a papírjaim felé görnyedtem és magamban olvasni kezdtem azokat. De a legszörnyűbb az volt, hogy még akkor sem kaptam fel a fejemet, mikor kisétáltak az ajtón. Mikor az utolsó ember visszanézett rám, majd dühvel és sajnálattal vegyes arckifejezés­sel ő is átlépte a küszöböt, nem rohantam utána, hogy könyörögjek neki. Még egy esélyért. Bocsánatért. Azért, hogy felejtsék el, amit mondtam nekik. Most megtettem volna. DE tudtam már túl késő. Ennek már több tíz éve…én pedig azóta sem kerestem őket.

- A barátaid voltak, nem? – szólalt meg újból az aranyhajú, és én nagyon lassan bólintot­tam. Ő pedig nagyon lassan a fejét rázta. – Hát mi a barátság, ha nem boldogság?

- Ostoba voltam – emeltem rá bocsánatkérő tekintetemet. - Hiszen nézz csak rám – mutat­tam a még mindig a papírok felett görnyedő emberre. – Nem is érdekel, hogy a barátaim most sétáltak ki az életemből!  Fel sem veszem, hogy nem látom őket többé…

- Nem tudhattad – csengett fel most először vigasztalóan a hangja.

- Nem tudhattam? Nem tudhattam? – Ismételtem, és minden újabb szóval egy oktávval magasabbra csúszott a hangom.

- Már kár ezen merengeni, a múltat nem lehet vissza hozni, bármennyire is fáj – fogta meg újra a kezemet, és éreztem, hogy mikor kinyitom a szemeimet minden csak rosszabb lesz. De minden elképzelésemet felülmúlta a valóság. Több millió tőr fúródott a szívembe mikor szembe találtam magam feleségem könnyáztatta, és elkeseredett arcával. Egyik kezével barna utazótáskáját tartja, míg a másikkal egy szőke kisfiút szorít magához. Aztán magamra nézek, és látom menthetetlen vagyok. Nem mutatok megbánást, még csak el sem vagyok ke­seredve. Azt vágom a fejéhez, hogy „menjen csak nyugodtan, és vigye a kölyköt is, legalább nyugtom lesz!” Látom, hogy fáj neki, amit mondtam. Érzem, hogy ezzel a mondatommal si­került eloltanom az utolsó reményszikrát is benne. Lassan megrázta a fejét, és beszállt a rá várakozó taxiba. Nem nézett hátra, rám se pillantott, csak ledarált egy címet egy sofőrnek, és próbálta magába folytatni keserves zokogását… mindhiába.  Ránéztem a régi önmagamra, és ha lehet még jobban fájni valaminek, ami már egyébként is a pokol tornácára taszít akkor megtörtént. Hogy miért? Mert egy szemernyi megbánás, vagy sajnálat sem volt az arcán. Acélos hideg kék tekintete előre meredt, felszegett fejjel állt, az álom háza előtti gyönyörű, gondozott zöld pázsitján és merőn nézett maga elé.

- Úgy nézz ki eldobtad a szerelmet is magadtól… a hatalomért, a pénzért cserébe. Miért ment el?

- Mert nem foglalkoztam vele… velük. Mert azt hitte, már nem szeretem őt és a fiúnkat – ismertem, be, és ahogy kimondtam egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Újra lecsuktam szemeimet, de éreztem rossz döntés volt. Lelki szemeim előtt, megint lejátszódott az iménti jelenet és úgy éreztem megfulladok. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, és érez­tem, hogy kísérőm keze újból megfogja az enyémet és tudtam, mi jön most. Tudtam, most végleg bebizonyosodik, hogy egy szörnyeteg vagyok.

A helyszín most, egy kórházi szoba volt, benne egy fehér ágyal, amiben egy keserű öregember feküdt, és esze ágában sem volt ránéznie a mellette keservesen zokogó fiúra. Helyette a fehérre meszelt plafont bámulta, és látszott az arcán, hogy legszívesebben a pokolba kívánná a saját fiát. Idegesítette, hogy a gyerek az anyjára hasonlít, és férfi létére en­ged az érzelmeknek és zokogva könyörög az apjának, hogy bocsájtson meg neki.

- Miért kért tőled bocsánatot? – jött valahonnan a már ismerős bársonyos hang, és én könnyes szemmel adtam rá választ.

- Mert azt hitte, rossz gyerek volt… mert abban a hitben élt, hogy ő miatta volt minden. Pedig egész egyszerűen csak nem akartam róla és az anyjáról tudomást venni. Mert folyton csak a munka, a pénz, a siker és a vele járó ragyogás járt az eszemben. Híres voltam a szak­mámban, elismertek, és ezért nagyon sokat dolgoztam. Éjszakába nyúlóan, tervezgettem. Ha pedig valami nem úgy sikerült, ahogy azt elterveztem, másokat hibáztattam. Közben pedig azon elmélkedtem mi értelme van az életnek. Azon ügyködtem, hogy kitűnjek a többiek kö­zül, hogy ne essek a szürkeségbe, hogy legyen pénzem és mindent megadhassak azoknak, akiket szeretek! De hiszen tudod! Mikor először jöttél, azt kértem tőled, hogy az életemben ragyoghassak! Hogy ne legyek olyan, mint a többi ember! Pénzre vágytam… és sikerre. Ezt értettem ragyogás alatt…

- És most mi a helyzet?

Nem bírtam tovább. Nem akartam megállítani a felszínre törő könnyeimet. Mérhetetlenül dühös voltam magamra, és minden porcikámat átjárta a fájdalom. Égette a torkomat, szúrt tőle a tüdőm, szaggatottan vettem a levegőt és azt kívántam, bárcsak láthatna most a fiam, és megmondhatnám neki, hogy mennyire sajnálom. De nem tehettem, csak álltam ott és némán szenvedve figyeltem, ahogy arcáról patakzik a könny.

- Kérlek…- néztem a fehér ruhásra könyörögve -, kérlek, vigyél el innen!

Ő pedig bólintott és újból megfogta a kezemet, és egy szempillantás múlva már újra a sá­padt zöld szobában találtam magamat. Teljesen összetörve rogytam a padlóra, és engedtem utat a mardosó fájdalomnak.

- Azt hiszem, már tudod – guggolt le mellém kis idő multán és parázsló szemét rám emelete. – A kérdéseid, amikre válaszokat kerestél arra, hogy mitől is ragyoghat igazán az ember a szeretet volt. Te eldobtad ezt! A barátaidat, a feleségedet… de még a saját fiadat is – hangja valóságosan csengett, és minden egyes szó gyötrelmes felismerésként nehezedett a hibáim listájára. – Nem éltél vele, és a vele járó boldogsággal sem. Azt hitted pénzel, mindent elérhetsz, de lásd be tévedtél. A pénzel te is olyan szürke lettél, mint az összes többi!

- Mégis mit tehettem volna?! – emeltem fel a hangom utolsó kapaszkodóként.

- Láthattál volna! Mert megkaptad az esélyt! Azt kérted, hogy ragyoghass életedben! Ajándékot kaptál, de emberi mivoltodnál fogva eltékozoltad! Te is olyan lettél, mint a többiek. Akik azt hiszik a ragyogás földi dolog. Pedig nem. A földi dolgokat, a vagyont, a hatalmat, a sikert ti teremtették, emberek! De tudod igazából, a ragyogás belülről fakad. Nem tudod megmagyarázni, vagy megérttetni másokkal. A barátságot, a szerelmet, a szeretetett, örömöt… meg kéne, hogy becsüljétek, mert nem földi ajándékok. Egy darab belőlünk… és tökéletesek, mert nem tudjátok miben is rejlik az igazi titkuk. Mikor azt kérted, hogy ragyog­hass életedben, reménykedtem benne, hogy jól fogsz dönteni… de úgy látszik tévedtem. Nem találtad meg a belső ragyogásod, és ugyanolyan megkínzott, tudatlan ember vált belőled, mint az összes többiből, akik azt hiszik, a földi dolgok boldoggá tesznek… és észre sem veszik, hogy az igazi ragyogás az érzésekből fakad...idebentről – tette a mellkasom közepére a kezét, és tudtam nincs több kérdésem.

Történelmünk során kérdéseink több milliójára kaptunk választ. Olykor örömteliteket, olykor pedig elkeserítőeket. Néha meg válaszok nélkül maradunk, és bármennyire is próbá­lunk választ keresni a bennünk tomboló „miértekre” , nem kapunk. Túdosok, elnökök, diktá­torok, énekesek, színészek, papok, gazdagok és koldusok, hétköznapi emberek próbálták és próbálják megválaszolni az emberiség legnagyobb kérdését. Mi az élet? …Szerintem az élet átutazás és az utazás során meg kell lelnünk saját boldogságunkat, ami az én esetemben a szeretett lett volna. A szeretet, ami annyira szerteágazó, különböző és mégis egyforma. Összeköti a különböző sorsú embereket, összeköt minket, embereket, fényt csempész a sötét­ségbe, reményt ad, és ha jól „használjuk” akkori gazán boldogok lehetünk utunk során, és a végén öröm lesz visszatekintetni.

Most kísérőm angyal arcába nézek és látom, mosolyog rám, parázsló szép szemeit rám emeli, kezeit felém nyújtja. Felsóhajtok, látom rajta, hogy érzi, már mindenre tudom a választ, de nem maradhatok itt továbbadni a titkot, vele kell, menjek.

Megfogom kezeit, ős pedig biztosan tart és átjárt derengő fénye és tudom, kaptam még egy esélyt az igazi ragyogásra…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 25725
Hónap: 941
Nap: 29