Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenhatodik rész- Magával ragad

2010.12.03

Tizenhatodik rész- Magával ragad

 

 

„Úgy lehet a legjobban barátságot építeni, ha nyíltan elmondjuk a másiknak, mit gondolunk, mit érzünk. Ahogy most mi ketten csináljuk. Őszinték vagyunk egymáshoz, ezért barátok vagyunk. „

 

Louis Sachar

 

Igazából az emberek hatalmasat tudnak csalódni saját magukba. Néha, mikor olykor átfut a fejükben egy gondolat, aminek egyébként semmi keresnivalója nincs ott. Néha mikor úgy érzik, feladnák, néha mikor feladják, csak mert valami nem sikerült elsőre vagy másodjára. Mikor nem próbálkoznak tovább, mert félnek az elutasítástól vagy bármi mástól. Súlyos gondolatok, nyomot hagynak, egy életre bele karcolják magukat az egyébként teljes lelkekbe, ürességet, elképedést és nyomort hagyva maguk után. Ilyen a bűnbánat is. Nyomot hagy bennünk, hogy talán nem kellett volna megtenni azt amit. Talán nem kellett volna így viselkednem Daviddel, hiszen nem csak én vagyok ezen a földön nem csak az én érzéseim léteznek. Erről pedig tegnap, és még ma is igazán elfeledkeztem. Önző voltam, hogy úgy mondjam, csalódást okoztam magamnak. De hát minden ember ezt teszi. Viszont én nem akartam a „minden” ember kategóriába tartozni. Pedig nincs bennem semmi különleges, vagy jó. Miután David elment és én feljöttem lezuhanyozni legszívesebben szembe köptem volna a tükörképemet. Akkor tőrt rám ez az egész érzés, ami szint megfojtott. Aztán folytatódott miközben öltöztem, és még most is bennem van, mikor épp a gondolataimat próbálom kitisztítani a zongora mellett. De ami azt illeti nem igazán sikerült. Elkaptam a kezeimet a billentyűzetről és felsóhajtottam. Aztán lépések tompa hangja ütötte meg a fejem, és leült mellém Bill.

- Nagyon szépen játszol – mosolygott rám, mire én is úgy tettem.

- Mióta figyelsz?

- Pár perce jöttem… megzavartam valamit? – tudakolta, és egy édes mosoly suhant át az arcán. Hát ennek az arcnak tudtam volna igent mondani? Helyette inkább lassan megráztam a fejemet.

- Mi jár a fejedben, Hope? – Törte meg a csendet, és én kérdőn néztem rá. Tényleg érdekli? Továbbra is kitartóan fürkészet barna szemeivel, én pedig beleegyezően sóhajtottam.

- Daviddel kaptam össze reggel… és még tegnap este is. Nem igazán alakulnak úgy a dolgaink, ahogy azt eltervezte… legalábbis szerintem – foglaltam össze pár mondatban, mire komolyan bólintott.

- Addig, amíg az érzéseit szeretné előre tervezni nem is fog!

- Ez nagyon bölcsen hangzott…

- Csak ismerem Davidet, de hidd el nagyon…

- jó ember – vágtam közbe, és bólintottam – igen, mindenki ezt hajtogatja!

- Mert így igaz! – Jelentette ki komolyan, de még mindig nem igazán győzött meg.

- A jó emberek nem hagyják hátra a családtagjaikat félelemből!

- Tudom, hogy rengeteg minden mentél keresztül, de nem jó a múlt sebeit nyalogatni a jelenben, ami igazából csak egyetlen pillantás. Mert mire újból kinyitod, a szemeidet már azt mondod: az előbb.

- Hát akkor igazából, mi mind a múltban élünk, és egyáltalán nincs is jelenünk, amit tönkretehetnénk!

- Mégis megtesszük, mert lélegzünk, vér kering bennünk, mert érzünk, és mert emberek vagyunk – nevette el magát, és én is vele tartottam. Aztán egy rövid időre újabb csend telepedett ránk, de ő közben továbbra is az arcomat fürkészte. Én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy tekintettemet még véletlenül se fordítsam felé. Így egész egyszerűen a padlót fixíroztam.

- De most ahelyett, hogy az élet nagy dolgait vitatnánk meg, menjünk vásárolni – állt fel, és a kezét nyújtotta. Felnéztem rá, mire elmosolyodott. Megfogtam a kezét és elindultunk vásárolni, ami igazán érdekes lesz… főleg, mert Billnek velem kell tartania.

*

Kár volt aggódnom. Bár azt hiszem, nagyon jó lenne egy ilyen kitüntetést készíteni vásárlásból, mert Bill nagyon is megérdemelné. Szakértői szemmel egyetlen pillantásból kiselejtezte a nem megfelelő ruhákat, és szinte megérezte hol is vannak „elrejtve” a legjobb darabok. Az eladók hiába is próbálkoztak volna a készséges és mihamarabbi segítségnyújtásban, Bill már addigra húsz-huszonöt szatyornyi ruhával ácsingózott a pénztárgép előtt, idegesen várakozva az idétlen szőke csontkollekciókra. Aztán berángatott egy csomó női üzletbe és mire észbe kaptam az én karomon is legalább annyi szatyor lógott, mint az övén. A többit pedig a mögöttünk jövő testőrök cipelték. Igazán furcsa volt és filmszerű az egész helyzet. Amolyan rózsaszín ködös habcsókos, mézes mázos amerikai tündérmesére emlékeztetett. Aztán úgy három óra fele, mikor már lejártuk a lábunkat, legalább is én sportcipőben mindenképp(azt már el sem tudtam képzelni Bill hogy érezte magát abba az igen különösen magas cipőben amit  viselt.), úgy döntöttünk kajálunk valahol. Ami végül egy gyorséterem autós kiszolgálója lett. A menü pedig sült krumpli volt, hamburger és kóla. Igazán fejedelmi lakoma volt.

- Egy éterembe ismerkedtünk meg, tulajdonképpen a kedvenc felsőmre öntött egy tálforró levest… nagyon kellemes élmény volt – mosolyodott el, miközben a barátnőjéről mesélt. Látszott rajta, hogy nagyon szerelmes lehet. Épp, hogy csak szóba került a dolog, de a szemei megteltek ragyogással és hangja is sokkal boldogabbnak tűnt. Elmosolyodtam. Vajon egyszer kijár majd nekem is ez az érzés? Mert úgy tűnt Bill egy igazán különös ember. Mármint minden ember különös, de ő valahogy más. Az amennyit beszél, amilyen hévvel és gesztikulálva beszél, ahogy mutogat, és ahogy kapkodja a levegőt, mert már lassan megfullad, de még mindig van mondanivalója. Pörög ezerrel és szüntelenül vigyorog. Valahogy magával ragad az egész lénye, egy pillanat múlva már te is úgy érzed téged is felhúztak és beszélned és nevetned kell, hogy még több emberre ráragadjon ez a megmagyarázhatatlan dolog.

- De gondolom utána mindenben kárpótolt – csúszott ki a számon, és igazán elpirultam mikor eljutott a tudatomig, hogy tulajdonképpen mit is mondtam. De ő nem vette fel, csak elnevette magát és hevesen bólogatott.

- És, jól érezted magad, ma velem?

- Igen, és nagyon szépen köszönöm neked ezt a napot!

- Köszönöd az egészet? – vonta fel a szemöldökét, és már rosszat sejtettem, - de hát még nincs is vége az egésznek.

- Igazán? Hát mi van még?

- Tom és én, meg mén pár ember, akik a barátaink tartunk egy „kis” – mosolyodott el a szóemlítésen – bulit, annak fényében, hogy újra összejött a banda! Nincs kedved eljönni?

- Hát nem is tudom… David biztos kitérne a hitéből, és nem akarom elrontani a hangulatot, na meg aztán holnap megyünk sulit nézni!

- Sulit? – Szörnyedt el a hír hallatán, és nem állhattam meg mosoly nélkül.

- Nem szerettétek, igaz?

- Hát nem igazán… de honnan tudod, hogy Tom se csípte?

- Miért nem így van? –visszakoztam hirtelen, de leintett.

- De igen így, csak furcsálltam, hogy egyből többes számba mondod.

- Ikrek vagytok, és az ikrek nagyon hasonlóak mégis különböző személyiségek. Összetettek, de bonyolultak. Mert nehéz meglátnod a határt, hogy hol van az a pont ahol már nem ők kettőjükről beszélsz, hanem csak az egyikükről. De úgy tűnik a suli undor, mindkettőtökbe közös!

- Igaz – bólintott, és belekortyolt a kólájába – milyen sulit szeretnél?

- Olyat ahol lehet zenét tanulni…- vágtam rá azonnal, mire elmosolyodott.

- Látod ez is közös benned és Tomban! – Sóhajtott fel, de úgy tűnt megbánta ezt a mondatát, mert a következő pillanatban ijedten nézett rám. Én pedig nem egészen tudtam hova tenni, az elhangzott mondatott, és az arckifejezését.  Mégis mi lenne bennem és Tomban közös… azon kívül, hogy emberek vagyunk ugye.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 37000
Hónap: 1278
Nap: 38