Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyvenötödik rész- Parancs a mosoly...

2010.12.03

 

Negyvenötödik rész- Parancs a mosoly...



"Úgy múlik el minden ami fáj, hogyha úgy tartja kedve néha haza jár."

Caramel-lélekdonor c. dal

 


Megsemmisülten feküdt az ágyban, miközben a plafont bámulta. Igaza volt a lánynak. Nem kellett volna ezt csinálniuk. Nem kellett volna ezt csinálnia vele… hiszen igazából tényleg szereti. Mégis ki akarta használni, pedig nem érdemli meg ezt a lány. Nem. Főleg nem tőle. nem szokta megbánni a dolgokat az életében. Megesküdött rá, hogy nem fogja megbánni. Nem fog sajnálkozni, ha valami nem úgy jött össze, nem fogja megbánni, ha nem az lett a végeredmény, mint szerette volna. Tudta, hogy az emberek saját maguknak fogadkoznak a legtöbbet, és ő is így volt ezzel. Csakhogy ő ezeket a fogadalmakat be is szokta tartani. … Most mégis megbukott. Megbánta, hogy így rárontott Tomra, és legszívesebben most azonnal Hope után rohant volna és sajnálomokat súgott volna a lány fülébe, miközben magába szívja édes illatát, amitől teljesen megőrül… már megint kezdi. Le kell állnia. De hogyan? Hogyan lehet megálljt parancsolni a szívnek, mikor őrült módjára kalapál? Mikor annyira boldog vagy, hogy majd szétrobbansz? Hogyan tudsz ellentmondani a szárnyaló érzésnek, ami az égbe repít, és mindent rózsaszínbe látsz tőle.  Egyáltalán lehet-e nemet mondani egy érzésnek? Hát persze, hogy nem. Hogyan is lehet? Az érzések nem mások, mint kopogás nélkül érkező hívatlan vendégek.  Némelyikük kellemes meglepetés, némelyikük pedig igazán kellemetlen vendég. Az pedig, hogy mikor sétálnak ki szívünk ajtaján, már igazán tőlünk-emberektől függ.

- Nevetséges – gondolta Tom – innen kívülről, hogyan is lehetne befele parancsolni? – suttogta maga elé majd kikászálódott az ágyból és a vendégszoba felé vette az irányt. Útközben elhaladt a fürdő mellett, ahonnan halk keserves zokogás szűrődött ki az ajtón. Felsóhajtott, és hirtelen késztetést érzett arra, hogy berontson a fürdőbe és megölelje a lányt.  De nem tette. Hogy miért? Nos, ez egy jó kérdés…

*

Kialvatlanul ébredt. Már ha az iménti tevékenységét alvásnak lehet egyáltalán nevezni. Tudta, hogy Hope még ennél is kevesebbet aludt. Szerette volna most átölelni, vagy a lány gyönyörű szemeibe mondani, hogy igazából mennyire odáig van érte. Csak nem olyan, mint Bill. Nem tudja az érzéseit elmondani. Még ha akarja, akkor is igazán nehezen. Mikor felült úgy érezte forog vele az egész világ, és közben csak azért könyörgött magában, hogy ne ma legyen az a nap, amikor Bill elrángatja öltönyt választani az esküvőre.  Aztán a telefonja kijelzőjére pillantott. Tizenhat nem fogadott hívás és mind Billtől, pedig még csak fél kilenc. Igazán idegesítette Bill. Nem elég, hogy tegnap csak úgy kidobta, de még már is csinál neki programot.

- Mintha nem lenne egy halom öltönyöm – pufogta dühösen, miközben a nadrágja keresésére próbált összpontosítani – és különben is - nyúlt, a keresett ruhadarab után – nem is én nősülök meg.  Nem az én öltönyömre fognak koncentrálni!

Gondolatmenetéből újabb telefoncsörgés zavarta meg. Megint Bill volt az. Ő pedig egy dühös sóhaj kíséretében kinyomta a telefont és az ágyra hajította. Felkapta a felsőjét és dühödt léptekkel levágtázott a lépcsőn, egészen a konyháig ahol aztán hatalmas meglepettségében lefékezett.

- Te, mit keresel itt? - nézett meglepetten Billre mire az dühödten és ugyanolyan kérdőn nézett vissza rá.

- És, te miért nem veszed fel a telefont?

- Mondjuk, mert próbáltam volna még aludni? – jött az egyhangú válasz, és öntött magának egy bögre kávét majd bedobta a mikróba és testvére felé fordult. Kezeit maga mellé támasztotta és egykedvűen dobolt az ujjaival a konyhaszekrény pultján.

- Hát úgy tűnik, nem igazán sikerült! - mérte alaposan végig Bill ikrét, de az hátrafordult a kis ezüst mikróhoz és türelmetlenül nyúlt az immáron forrón gőzölgő fekete kávéja után.  Nem válaszolt Bill megjegyzésére. Igazából ereje se lett volna rá. Túl fáradt volt már ehhez az egészhez, és nem akart több vitát.  Nem is hallotta miket vág még Bill a fejéhez, lehunyta szemét, és a gőzölgő kávé finom illatát szívta magába kizárva mindent és mindenkit ezzel. Mindaddig, amíg meg nem halotta a hangot, amitől a szíve egyszeriben gyorsabban kezdett verni.

- Jó reggelt – köszönt rekedten Hope aztán számbevett a jelenlévőket és a hűtő fellé indult. Ahonnan aztán kivett egy doboz narancslevet és töltött magának egy pohárba. Tom élvezettel nézte minden egyes mozzanatát. Ha lottózott volna most nyert volna. Ugyanis jól tippelt. Hope ugyanolyan fáradt volt, mint ő. Sőt. A lány beteges kinézete csak még jobban rontott az összképen. Feszült csend támadt a konyhába, és Bill szeme Tom és Hope között cikázott, és nagyon úgy tűnt kezd valamit sejteni.

- Nahát, ilyen korán fent? – futott be végül David teljes harci díszben. Öltönyben, kezében mappákkal, aztán felmérte a hangulatot és értetlenül körbe nézett –lemaradtam valamiről?

- Csak a szokásos – vigyorgott Bill Davidre, mire Tom megforgatta a szemeit. Csak Hope maradt mozdulatlan, és megsemmisülten bámult maga elé.

- Azt látom – nézett hirtelen David lányára, aki végül észbekapott és magára erőszakolt egy gyenge mosoly utánzatot, aztán gyorsan megitta a maradék narancslevet és felpattant az asztaltól.

- Elmegyek a könyvtárban, kaptunk kötelezőt és neki kéne kezdenem – mondta egész lassan, és Davidre nézett. Aki bólintott. Hope pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Beszélnünk kell – tátogtam neki mikor elhaladt mellettem. Egy pillanatra megállt és rám nézett. Szomorú mosolyra húzta a száját és fejével nemet intett. Aztán már ott sem volt. Én pedig biztos voltam benne, hogy ez a kis játék nem kerülte el senki figyelmét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2022 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 49025
Hónap: 146
Nap: 6