Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyvennyolcadik rész - Futó ötlet?

2010.12.03

Negyvennyolcadik rész -  Futó ötlet?


"Nem a neve teszi az embert. És a névnek semmi köze ahhoz, amilyenné egy ember válhat."

Richelle Mead

 


Egyesek szerint a harag az, ami igazán az őrületbe tudja kergetni az embereket. Hát ezért nem haragszok én senkire. Nem akarok még jobban megörülni. Bár azt hiszem ennél jobban nem is lehet. A szakításunk után ugyan még Teodor keresett egyszer vagy kétszer, de miután gyorsan belátta, hogy semmi értelme, felhagyott az egésszel és éltük mindketten az életünket egymás nélkül. David persze nagyon pipa lett, szerződést akart bontani velük, de nem engedtem. Az apa- lánya kapcsolatunk azóta rendeződött valamennyit, még ha nincs is teljesen jól de már tűrhetőbben viselkedünk egymással. Megy a poénkodás, és nem olyan feszült a hangulat, de semmi annyira szeretlek,hogy mindent elfelejtek dolog. Tom persze az óta továbbra is kitartóan próbálkozik, de én újabb és újabb falakat állítok elé. Szó mi szó, mostanában eléggé magamba fordultam. Nem mintha eddig a közösség emberre lettem volna. A szakításunk óta már eltelt egy hónap is igazán összeszedhetném már magam végre. Hosszúhétvégénk volt. Kora tavaszi időjárással, a hétfőt is itthon tölthettem mivel tanári értekezlet miatt, nem volt tanítás. Ezért szombaton Daviddel felkerekedtünk, hogy bemutasson a szüleinek. Ideje volt már, én mégis, nagyon nagyon féltem. Tulajdonképp nem is tudom mi rémisztett meg jobban. Az, hogy vadidegen emberekhez megyek, vagy az, hogy mit fognak ezek rólam gondolni. Mivel nem vagyok egy áldott virágszál…

Persze az igencsak törékeny optimizmusomnál fogva, annak legalább örülök, még ha a két órás utat Daviddel, egy légtérrel kell is töltenem, szóval annak legalább örülök,hogy így Kaulitz mentes napom van, és lesz. Az pedig különösen idegesített az egészben, hogy percenként pillant rám, és aggódva vizslatja az arcomat, ahelyett, hogy az utat fixírozná. Nevetséges. Mit akar? Felkenődni egy fára?

- Muszáj ezt csinálnod – sóhajtottam fel végül fáradtan, mikor már vagy huszadjára fordult felém.

- Mit is? – kapta gyorsan vissza a tekintetét és kezdtem úgy érezni jobb lett volna, ha otthon maradunk…

- Semmit David – forgattam a szemeimet és az út további részében, ami elég hosszú volt mélységes csendbe burkolóztam. Nem volt kedvem beszélgetni, nem volt kedvem megkérdezni mennyi van még, vagy azt, hogy egyáltalán hol vagyunk most, vagy, hogy milyenek lesznek a nagyszüleim. Pff… vajon milyen emberek lehetnek,ha hagyták,hogy a fiúk kidobja a saját lányát? … Nem tudom az életem ellenére, miért bízok még mindig az emberekben. Miért reménykedem abban, hogy nem mindegyik egyforma, hogy még én is változhatok.  Aztán egy bő félóra múlva, David lassítani kezdett és befordult egy utcára, majd leparkolt egy olyan ház előtt, ami mesékbe illett volna.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - próbálkoztam még utoljára, mikor már a hatalmas ház előtt álltunk. Nagyon féltem. Féltem attól, hogy mit fognak szólni. David elmondása szerinte, szigorúak, és semmilyen foltot nem tűrnek az életükbe. Én pedig köztudottan egy hatalmas paca vagyok.

- Már megígértem nekik, hogy ma itt ebédelünk, hidd el nekem se lesz egy kéjutazás – nézett rám lesújtóan, nekem pedig minden életörömöm elszállt, ez pedig neki sem kerülte el a figyelmét.

- Hé kislány, még jól is elsülhet a dolog…

- Igazán? – pillantottam rá és kezdtem reménykedni. Bólintott majd elmosolyodott. Ismerem ezt a mosolyát, és már tudtam, hogy eget verő nagy idiótaságot fog mondani.

- Hát persze… még a végén bevesznek a végrendeletükbe is…

- Olyan kis vicces kedvedben vagy David – meredtem rá mire futólag elmosolyodott és a kapu telefon felé lépkedett.

- Na, jössz?

- Minek bejelentkezni? Nincs kulcsod? Egyáltalán biztos, hogy ebben a kacsalábon forgó palotában élnek a szüleid? – böktem a hatalmas, magas falú fehér építményre, ami valamilyen oknál kifolyólag csak úgy vonzotta a szemeket, bár én inkább irtóztam ettől az egésztől, sem minthogy arra vágytam, hogy belülről is megcsodálhassam a hatalmas építményt. Egyáltalán mit keres egy mediterrán villa jelegű ház Németországban? …

*

- Már megint egyedül lógatod az orrod, Tom? – lépett be Leona Bill, azaz most már Billel közös házuk ajtaján, majd megpillantotta a nappaliban ücsörgő és maga elé meredő srácot.

- Én is örülök, hogy látlak Leona – sóhajtott fel fáradtan Tom majd feltápászkodott és Leona segítségére sietett, és kivette a nő kezéből a szatyrokat.

- Atomháborúra készültök? – nézett a zacskókban rejlő horribilis mennyiségű ételmennyiségre, mire Leona legyintett.

- Mivel most te is velünk élsz, két éhes szájat kell etetnem, és valljuk be egyik nagyobb,mint a másik!

- Mondtam már,hogy imádlak? – nyomott egy nagy cuppanós puszit Tom Leona arcára aki fülig elvörösödött mire Tom elnevette magát.

- Lemaradtam valamiről? – lépett be még két szatyorral kíváncsian Bill

- Már épp akartam kérdezni,hogy merre van az én jószívű öcsikém?

- Amint látod, itt – tette le sóhajtva Bill a csomagokat -  minek nekünk ennyi minden?

- Mert Tom is itt lakik határozatlan ideig…

- Pontosan – bólogatott az említett és Leona fájdalmasan felsóhajtott. – De hogyhogy mind a ketten itthon vagytok? Semmi David?

- David és Hope, ma David szüleihez mentek – válaszolt egyből Tom, mire mindketten értetlenül néztek rá. – Most mi van?

- Ahelyett,hogy az orrodat lógatod, csinálhatnál is már valamit annak érdekében,hogy Hope végre rájöjjön nem is vagy te olyan tahó, az van!

-  Köszönöm Bill, édes vagy – vigyorodott el negédesen Tom – de majd megoldom egyedül, na csá! – gyúlt hirtelen haragra, aztán kiviharzott a lakásból, hangosan becsapva maga után az ajtót.

- Lehet,hogy nem kellett volna – szólalt meg kid idő után csendesen Leona, és átkarolta Bill vállát, aki még mindig Tom helyét szuggerálta.

- Lehet – sóhajtott fel – de ha így halad, soha sem lesz boldog… a saját hibájából.

- Mi mind a saját hibáinkból tanulunk Bill – ellenkezett Leona, és Bill szembefordult vele, majd gyengéden megcsókolta.

- De mi fizetjük a tandíjat is, kedvesem – suttogta és puha ajkait, újra boldogsága forrására tapasztotta.

*

- Anya, apa bemutatom nektek Hope-ot a lányomat – mondta magabiztosan David mikor már a nappaliba álltunk, és rám két barna szempár meredt. Az egyik a nőé tartózkodást árasztott, míg a férfié fenséges gőgöt. Mintha épp most lépett volna le az angol királyi család portréjáról. Elmosolyodtam, még véletlenül sem nézek ki a herceg lányához illően.

- Nagyon örvendek – bólintottam kimértem, de az arcuk ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint mikor beléptünk. Bár most Jost nagyi arcán mintha némi utálatot is véltem volna felfedezni. Erre szélesen elvigyorodtam.

- David beszélhetnénk? – szólalt meg végül a nyanya festett szőke hajával, és ráncos képével pontosan úgy festett,mint egy ráncos parókás csúf béka.

- Persze anya, mondjad!

- Anyád úgy értette a lány nélkül! – szólt közbe az erősen kopaszodó őszajú rekedt, mélyhangú férfi, és hangja parancsolóan hangzott.

- Ez a lány, az én lányom, szóval a család része, így nincs miért titkolózni előtte…

- A család része? – vijjogott fel a nagyi, mire hátrább léptem – egyáltalán nem hasonlít rád!

- Csak a vak nem veszi észre a hasonlóságot anya... – szólt lenézően David, és bevallom őszintén jól esett,hogy most legalább kiáll mellettem. Vagy mindig is kiállt csak én nem vettem észre?

- Tesztet csináltattál? – szólt közbe most David apja, és kétkedve nézett rám, mint egy olcsó piaci árura. Hahóóóó én egy ember vagyok, nem méterárú!!!

- Már miért csináltattam volna! Ő a lányom, és kész! – jött a válasz és még engem is meglepett a felvetődött lehetőség. Apasági teszt. Eddig ez miért nem jutott egyikőnk eszébe sem?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 37313
Hónap: 1066
Nap: 44