Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyvenhetedik rész- Megmenteni a még menthetőt?

2010.12.03

Negyvenhetedik rész- Megmenteni a még menthetőt?



"Nem minden hazugság tudatos döntés eredménye."

Stephen King

 


- Nagyon örülök Sophie, én pedig Lady Gaga ruhatervezője – nyújtottam oda a kezemet, mire Tom és Bill arcán átfutott egy futó mosoly, míg Teodor arca fájdalmasan eltorzult. Sophie pedig gúnyosan elvigyorodott.

- Sötétebb vagy, mint hittem. Nem elég, hogy nem vetted észre, hogy a pasid megcsal, de még nekem sem hiszel – kezdett el kotorászni a táskájába, majd előhúzott egy fényképet a táskájából és a kezembe nyomta. A képem ő volt, Teodor és egy alig több mint egy éves szőke, puffi kisfiúcska, aki boldogan lengette újacskáit a fényképezőgép felé. – A kép egyébként alig két hete készült, Joachim születésnapján.

- Remek – adtam vissza a képet és Teodorra néztem. Valahogy nem éreztem úgy, mintha bármit is mondanom kellett volna. Szerintem mindketten tudjuk, mi jön most.

- Hope én megmagyarázom – kezdte volna egyből, de leintettem.

- Mit? Hogy barom voltál és lemaradt a gumi? Vagy, hogy erről az aprócska dologról elfelejtettél tájékoztatni? Vagy arról, hogy nyitott kapcsolatban élsz a gyereked – csuklott el a hangom, kicsit sok volt ez a szó így egyszerre – anyjával?

- Ez az egész, kicsit bonyolult…

- Veszem észre – húztam el a szám – hát akkor – sóhajtottam fel –azt hiszem nem vállalom a szerető szerepét. Ha kell, egy jó bébiszitter hívj, de csak akkor. Köszi. Most pedig ha megengeditek - mosolyogtam rá a többiekre – elmennék. – Azzal utat törtem magamnak és nagyon mertem remélni, hogy kibírom sírás nélkül a következő parkig, ahol aztán tényleg kiengedhetem a gőzt. Amire most nagyon is szükségem volt. Persze tudtam, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Az olyan földi halandóknak, mint az ember, miért is adatna meg egyszer az életben az egyszerűség? Hiszen mi mindent a fordított oldaláról nézzünk, kétszer megcsavarva egy öt sor hosszúságú egyenlettel.

- Hope várj már! – kiáltott utánam Tom, de vele akartam most a legkevésbé beszélgetni, ezt pedig nagyon jól tudta, mégis utánam loholt. Én pedig egyre gyorsabban szedtem a lábaimat. De sajnos mindhiába. Kétszer akkora lábai voltak, mint nekem, így hamarabb utol is ért. – Hova mész?

- Nem tudom – rántottam meg a vállam és a hamarosan feltörő könnyek ellen próbáltam összeszedni az utolsó erőtartalékaimat beszéd közben, miközben persze, kerültem azt,hogy a szemébe nézzek.

- Szeretném, ha megengednéd, hogy haza vigyünk! Azt hiszem ez egy kicsit sok volt mindenkinek…

- Hát nekem nem – feleltem remegő hangon, és vártam mikor törik már el a mécses. Persze nem hitt nekem. Felsóhajtott és újból bele kezdett.

- Kérlek, ne hazudj! Én csak próbálom menteni a még menthetőt…

- Akkor mentsd meg magad! Mert nincs szükségem rád – fordultam meg és futásnak eredtem. Elegem volt belőle. Elegem volt a férfiakból. Az életből, és mindenkiből. És mikor megálltam, mert szúrt az oldalam a futástól, éreztem, hogy elegem van abból, hogy vissza kell tartanom a sírást…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 37251
Hónap: 1074
Nap: 36