Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Huszadik rész- Azok az őrült rajongók...

2010.12.03

Huszadik rész- Azok az őrült rajongók...

 


„Az erőfeszítés csak akkor nyeri el méltó jutalmát, ha az ember semmiképp sem adja fel.”

Napoleon Hill

 

Ajkait enyéimre tapasztotta, de ennyi volt. Kaptam egy nagyon gyengéd, szájra puszit, és én elmosolyodtam. Megértette talán? Felfogta, hogy engem nem fog megkapni, csak egy éjszakára? Már ha tényleg ilyen, sajnos csak David meséire alapozhatok, ő meg nem épp a legőszintébb személy. Legjobb lesz, ha tényleg inkább a saját tapasztalataimra hagyatkozok.

- Jobb lesz, ha megyek – néztem Tomra, mire ő bólintott. Lassan, de biztosan bólintott, majd elengedett és némán nézett rám. Én pedig elmosolyodtam, és tényleg kihátráltam a szobából. Teljes extázisban, és vigyorogva ültem le az ágyamra és csak az elmúlt pillanatra tudtam gondolni. Nem tudom miért, hiszen nem is vagyok annyira jóba Tommal, vagy bárki mással, nem is ismerem, mégis úgy érzem, a föld felett lebegek két centire, pedig még csak meg sem csókolt.

Annak reményében aludtam el, hogy ez az egész nem csak egy álom volt. Nem csak egy szép álom, vagy egy csalóka rémálom volt ez a nap.

*

Rengeteg kérdésem van. A rengeteg kérdés közül pedig az egyik az, hogy az embereknek miért kell mindent megmagyarázniuk? Mert jó, ha tudom, hogy mit is jelent egy betegség, de az örömre, az életre és a többi jó dologra miért kell választ találni? Szerintem a jó dolgokra nem kell választ keresni. Azok csak úgy vannak, és meg kell ragadni őket amolyan szorosan csak, lehet. Az olyan dolgoknak, amelyek felettünk állnak miért keresünk értelmet? A földi dolgokat jó, ha tudjuk, de a boldogság, és a többi érzés bármennyire is szeretnénk rányomni a védjegyünket nem itt „készült”. Mi pedig ahelyett, hogy élveznénk, őket még magyarázatokat keresünk rájuk… eszeveszett tempóban, és átrohanunk az igazán fontos dolgok felett. Szóval megfogadom, hogy mától nem teszek ilyet. Vagy ha mégis akkor az csak nagyon, nagyon, nagyon, nagyon zavaros elmeállapotban lehetséges. Most viszont egyáltalán nem volt zavaros az elmeállapotom. Mikor felébredtem az órám szerint már délután volt. Nagyon remélem, hogy valaki rosszul állította be.  De nem, miután gyorsan felöltöztem és levágódtam a földszintre, éreztem, hogy a házat finom étel illat lengi be. A konyhába érve pedig már láttam is miért. David főzött.

- Jó reggelt – köszönt kezébe egy fakanállal, majd újból a tűzhely fölé hajolt. Felsóhajtottam. Vajon mit kotyvaszt?

- Neked is, de nem kellett, volna eddig aludni, hagynod…

- Miért? Mész valahova? – mosolyodott el, mire bólintottam. Meglepődött, pedig olyan dologról volt szó amit konkrétan ő iktatott be a mai napirendbe.

- Sulit nézni, emlékszel? – tudakoltam, ő pedig letett elém egy tál… valamit. Talán leves volt azt hiszem. A színe elég bizarr volt, valahol a barna és a zöld között, és ismeretlen dolgok úszkáltak a tetején. Mindezek ellenére, jó illata volt. Talán látta, hogy komoly ellenérveim lennének a „leves” ellen, mert a következő pillanatban már magyarázkodni kezdett. Amiből annyi derült ki, vagy legalábbis annyit értettem meg a nagy hadarásban, hogy ez egy nagyon régi családi recept. A család szónál ledöbbentem… nekem lennének nagyszüleim is?

- Gond van?

- Amikor azt mondod család… akkor a szüleidre gondolsz?

- Igen rájuk – mosolyodott el – nekem ők a családom, vagyis most már te…

- Na igen – bólintottam de nem akartam több dolgot hozzáfűzni a témához. Csendben kanalazgattuk a levest, aminek megjegyzem az íze is jó volt… bár még mindig nem tudom pontosan, hogy mit is eszem valójában.

- Akkor gyorsan átöltözöm, és mehetünk is, oké? – nézett rám, miután befejeztük,mire bólintottam ő pedig már el is tűnt. Felsóhajtottam és gyorsan elmosogattam, addig sem gondolva arra, hogy esetleg egyszer David majd be akar mutatni a szüleinek. Vajon tudnak egyáltalán rólam? Erről az egészről?

- Nem lett volna muszáj megcsinálnod… van nekem is két szép kezem, és … - kezdte de közbe vágtam.

- Ahogy nekem is! És mivel te főztél enyém a mosogatás. Oszd meg és uralkodj – nevettem el magam, és ő is velem tartott.

*

Nem akart találkozni reggel a „főnőkével” így hamar eljött. Nem akart magyarázkodni fogpaszta vigyor miatt, ami már elég rég óta nem akar eltűnni az arcáról. Így tényleg nagyon hamar egész pontosan már fél hétkor kirugdosta magát az ágyból és amilyen gyorsan csak tudott elhúzott David házából. Közben pedig azért imádkozott, hogy Hope ne felejtse el az esti mozit.

- Nem mondod, komolyan, hogy nem vittél kulcsot – vette fel álmosan a telefont Bill bátyjának, de az heves bólogatásba kezdett, bár utána jött rá, hogy ez így telefonon keresztül nem elég egyértelmű válasz. Így végül kinyögött egy „ De” választ, mire Bill felsóhajtott és kinyomta a telefont. Tom az ajtó előtt ácsingózott addig míg öccse le nem ért, és ajtót nem nyitott neki. Ami eltartott egy darabig. Billnek minden sokkal tovább tart mint neki…

- Ezért még tartozol nekem, ugye tudod? – engedte be a házba Bill testvérét, és közben próbált elnyomni egy ásítást. Kevés sikerrel.

- Neked is jó reggelt öcsi – vigyorgott tovább, Tom de Bill már fel se vette csak a szemét forgatta. A konyhába vette az irányt ahol gyorsan kávé után kezdett kutatni.

- Merre jártál? – fordult felé miközben már a kávéját kortyolgatta, Tom pedig helyet foglalt az asztalnál és merőn, vigyorogva nézett maga elé. – Csak nem Hope-nál?

- Miért, ha igen?

- Tom… nem kéne kikezdened vele…

- Tegnap megcsókoltam…. azaz csak egy szájra puszi volt de… ne röhögj ki,de most úgy érzem magam, mint aki a föld fölött lebeg. Mint, egy idióta tizenhárom éves, aki most csókolózott először.

- A tizenhárom évesek manapság már nem az első csók élményét élik meg…

- Vártam már, mikor tőr ki belőled- nevette el magát Tom, és ő is kávé után nyúlt – de értsd meg nincs hátsószándékom. Meg akarom ismerni…

- Úgy, hogy a szájába mászol?

- Nem másztam a szájába…egy ártatlan puszi volt…

- A szájára! – hajtotta Bill, mire Tom leintette.

- Hogy lásd, igenis komolyan gondolom, ma elhívtam moziba…

- Hát ez igazán okos húzás volt. Megmondanád, hogy mégis,hogy fogsz egy nőnemű lénnyel mozizni, feltűnés nélkül? A sok fotós előtt, és hogy az őrült rajongókról ne is beszéljek…

- Őrült rajongók? Azt hittem odáig vagy értük…

- Én nagyon hálás vagyok nekik mindenért, de unom már, hogy nem lehet magánéletem, csak mert azt képzelik, rájuk várok! – dohogta dühösen, és felviharzott az emeletre. Tom értetlenül nézett utána, nem egészen tudta hova tenni a dolgokat. Eddig még nem volt semmi baja…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 35345
Hónap: 2625
Nap: 96