Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harmincnegyedik rész- Változás

2010.12.03

Harmincnegyedik- Változás


A változás a kulcs. Mindenre választ ad. Hiszen megszületünk, és halálunk napjáig változunk, sőt még azután is. Az évszakok, a telet tavasz követi, őt a nyár majd a színes ősz és újra tél. Közben változik a természet, az állatok, a nappalok, az éjszakák, a levegő, a virágok, a fák, az emberek. Változás.   Világunkban él, mozgatja az emberiséget, az időt, a napokat, az éveket. Bánatot hoz, majd a végén örömöt. Örömöt, amely kincs volt a múltban, ma is, és a jövőben sem lesz másképp. Az öröm az, amiben kapaszkodhatunk, az öröm az aki segít, és ott van a bajban. Csak hívni kell, és jön, és ha már ott van, csak észre kell vennünk és átadni magunkat az érzésnek. Megízlelni, belélegezni, látni, tapintani. Aztán elrakni egy kicsit belőle emlékként, hogy majd a borús napokban legyen fény a sötétben. Emlékek. Milyen csodálatos dolog is számunkra. Nem kellenek hozzá fényképek, szavak, zaj, és külvilág. Csak egy pillanat, ami megragad, és örökre megmarad. Most azt szerette volna, ha ez a pillanat örökre az emlékeibe vésődik. Azt szerette volna, ha ötven év múlva el tudja majd mesélni az unokáinak, a gyerekeinek és mindenkinek. Hogy el tudja majd mondani, hogy a férje, akit annyira szeret, hogyan kérte meg a kezét. Hogyan térdelt le elé, majd egy utolsó sóhaj után elszánta magát és kimondta a bűvös kérdést.

- Leona, hozzám jössz feleségül?

Nem tudott megszólalni. Érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Hang nem jött ki a torkán, így heves bólogatásba kezdett.

- Igen, igen, igen, igen – ugrott Bill nyakába, és csókolta ahol érte – igen, igen, igen… annyira szeretlek!

- Én is szeretlek- nevette el magát a srác, majd felhúzta szerelme ujjára a gyűrűt.

Nem vette figyelmesebben szemügyre a gyűrűt. Biztos volt benne, hogy gyönyörű, és hogy nagyon tetszene neki. De nem érdekelte most. Boldog volt. Örült, mert a férfi, akit annyira szeret, össze akarja kötni vele az életét, meg szeretné osztani vele a boldogságát, örömét, haragot, bánatot, fájdalmat, az egész életét. Újra és újra megcsókolta puha ajkait, ujjait összefonta vőlegényével és nevetett. Ő pedig vele együtt nevetett. Tudták, ha kiállnak egymás mellett, csak is jó dolgokban lehet részük az élet során. Ennél többre pedig egyikőjük se vágyott.

*

Ha dühös volt, mindig gyorsan vezetett. Bill szólt is már érte. Nem is egyszer. De most nem érdekelte semmi és senki. Ki akarta szellőztetni a fejét, csak ez számított. Önzőnek tűnt, de nem így volt. Egész egyszerűen csak egy kis magányra vágyott. Félt. Félt a saját érzéseitől. Megijedt, amiért ilyen kitartó volt Hope-al kapcsolatban. Más lányokról már rég letett volna, hiszen tudta, hogy százszor jobbat kaphat nálunk. Minden ujjára minimum ötvenet. Most mégis elhatározta, hogy megszerezi magának a lányt. És nem egy estére. Sokkal többet akart. Komoly dologra vágyott, nem pedig egy futó kalandra, és ez az ami igazán megrémítette. Nem akarta magának beismerni, hogy megváltozott, hogy már nem a régi önmaga. Hanem egy teljesen más ember. Ami egyáltalán nem rossz. Sőt. Csak éppen még szokatlan saját magának is beismerni. Persze, ha most ezt az egészet elmondaná Billnek, ő a rá jellemző módon és hangnemben, meglepetten közölné, hogy ez már réges- rég így van, de azt hitte már nagyon is tisztában van a dolgokkal. Elmosolyodott, majd lassított és vissza kanyaradott a kórházhoz. Nem kellene így viselkednie Hope-al. Legalább barátok legyenek, ha már a lány azzal a nyálgéppel érzi magát jól….

- Még – tette hozzá magában, és elvigyorodott. Nagyon tetszett neki ez a gondolat, és így minden sokkal, de sokkal szebbnek tűnt ebben a cudar világban.

*

- Mit szeretnél vacsorára? – tudakolta David, kezében egy halom étterem telefonszámával – kínai? Pizza?  Mexicói?

- Muszáj megint rendelnünk? – ültem le egy székre és fájdalmasan néztem rá. Minden este ez megy. Mindig kaját rendelünk, és azon versengünk, hogy hol jobb az étel, melyik étteremből érdemes hozatni.

- Mivel nem tudok főzni…

- Azt hinné az ember, hogy az agglegény évek alatt használtad a szép gép gáztűzhelyedet… - húztam el a szám, mire elnevette magát.

- És közben kötni is meg tanultam, igaz?

- Akartam is mondani, hogy jól jönne pár ruha – mosolyodtam el, mire ő rosszallóan megrázta a fejét.

- Akkor akár, holnap el is mehetnék vásárolni! – ajánlkozott és én értetlenül néztem rá.

- Azt hittem mentek vissza… a turné folytatódik, nem?

-  Azt hiszed, ezek után csak úgy itthon hagylak egyedül?  Még csak ma reggel engedtek ki a kórházból!

- Itt van velem Leona…

- Leona Billel enyeleg. Bill megkérte a kezét… neked, még nem mutatta a gyűrűjét? Egy vagyon lehetett… - rázta meg újból a fejét.

- Mert ez minden nő életében fontos ékszer, Bill pedig az a tipikus pasi, aki odafigyel a másik nem minden kívánságára!

- Hogy, mik ki nem derülnek! – húzta mosolyra az ajkát – még szerencse, hogy Tom nem ilyen…

- Na, igen- bólintottam pár perc hatásszünet után – még szerencse…

David már szólásra nyitotta a száját, mikor csengettek.

- Még is ki az aki ilyenkor képes ránk törni az ajtót? – nézett rám kérdőn, jóllehet én pontosan tudtam ki az. Így felpattantam a székről, és még mielőtt David elindulhatott volna, az ajtó felé vettem az irányt.

- Mert? Mit terveztél a zárt ajtók mögött? – vigyorogtam rá mire fájdalmasan felsóhajtott.

- Szerinted mégis mit terveztem volna édes kislányom?

- Reméltem, hogy nem szektát akarsz alapítani – léptem oda az ajtóhoz, majd kinyitottam azt és szélesen elmosolyodottam, mikor egy hatalmas rózsa csókorral találtam szembe magam.

- Elcsépelt, de virágot a virágot, hölgyem – nyomta a kezembe Teodor, majd gyengéden megcsókolt.

- Mindesetre a lényeg az, hogy a virágok, gyönyörűek – adtam egy gyors puszit az arcára – köszönöm! Gyere be!

Megvártam, míg leveszi a cipőjét és a kabátját, majd megfogta a kezem, és így léptünk be a nappaliba.

- Apa bemutatom neked Teodort – mondtam rögtön Davidnek, mivel kíváncsian figyelt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy alaposan végig méri a barátomat, majd felvonja a szemöldökét. Erre felsóhajtottam és egy grimaszt címeztem neki, egy jelentőség teljes pillantással megtűzve.

- Nagyon örülök Teodor – lépett végül közelebb és a kezét nyújtotta – David Jost – azzal kezet ráztak – Hope édesapja.

Nohát, mekkora logika. Isteneeeeeem. Dühösen felsóhajtottam, majd a konyhába caflattam, mivel ott láttam valamelyik nap egy vázát, ami most kitűnően funkcionált volna. Azt már csak remélni mertem, hogy mire visszaérek David nem öli meg Teodort….

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 23819
Hónap: 985
Nap: 33