Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harmadik rész - Egy barátok nélküli világ?

2010.12.03

Harmadik rész - Egy barátok nélküli világ?

 

„Bízd magad barátokra. De sose vedd a barátság kincsét magától értetődőnek”.

Stephanie Dowrick

 

Remegő kezekkel vette fel a telefont, és még idegesebben kereste ki a megfelelő számot. Igaz könnyebb lett volna az utolsó hívások közül kikeresnie, de talán húzni akarta az időt még így is. Hiszen azt ígérte, hogy mára megpróbál többet megtudni a lányról,de cserébe azt kérte, hogy ne hívja őt hanem majd ő maga keresi. De nem jött a hívása, hiába várta. Már elmúlt éjfél és nem jelentkezett. Így kénytelen volt felhívni, és meglepő módón azonnal felvette a telefont.

- Az alkunk szerint én hívtam volna magát! – csattant fel egy  férfi hang a másik oldalról, mire a hívó fél megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Sajnálom én csak…tudni akarom hogy van Hope – védekezett akadozva mire a másik oldalról csak egy dühös fujtatás jött.

- És ezt még higgyem is el, mi? Maga ki rakta őt az utcára, mert túl fiatal lett volna a felnevelésére! Ma mondta nekem a lánya!

- Meg van a levél?

- És még volt pofája levelet írni? – hüledezett a férfi

- Tudtommal én fizetek a nyomozásért Leonard! – emelte feljebb a hangját, mire a másik oldal lemondóan felsóhajtott.

- A lánya nem rég vesztette el egy barátját.

- Mi lett vele?

- Meghalt – mondta keményen – beteg volt és nem volt pénze orvosra. Ha a maga lánya is ilyen beteg lenne akkor ő sem tudna meggyógyulni. Mivel nincs pénze, sőt az utcán él

- Tehát lépnem kell…

- És mit akar? Idejön és elmondja hogy maga az apja, és, hogy most szépen magával viszi?

- Épp az előbb mondta, hogy az utcán élt eddig. Gondolom bárhol jobb neki, mint ott. Nem de bár?

- Remélem tudja, hogy maga a legszámítóbb és legundorítóbb ember akivel valaha is találkoztam?  - kérdezte undorodva.

- Már mondták sokan – sóhajtott fel a férfi – a pénzt majd átutalom, és ezennel véget ért a közös munkánk. Amint tudok odarepülök és haza hozom a lányomat.

- Hát sok sikert – vágta oda cinikusan majd kinyomta a telefonját, végleg magára hagyva a kétségek között vergődő megbízóját. Aki most a hatalmas ablakához sétált és a sötétbe meresztgette a szemét. Minden annyira békésnek tűn innen, mégis igazából minden egyes porcikája remegett annyira félt. Mi lenne ha már holnap oda utazna? Mit fog mondani a lányának? Egyáltalán hogyan fogj hozzá kezdeni? Ezer és egy kérdés kavargott benne, amit még véletlenül sem akart senki sem megválaszolni. De hát ez már csak így szokott lenni, köztünk emberek között.

 

*

Tudod néha képesek vagyunk azt hinni, hogy jobbak vagyunk az állatoknál, mert mi képesek vagyunk gondolkodni. Na és? Honnan tudod, hogy ők nem? Néha az ember sokkal nagyobb állat mint azt hiszi. Főleg azért mert képes nem megbocsájtani. Képes nem belátni  a saját hibáját, és ami a legrosszabb képes barátokat eltaszítani maga mellől. Olyan embereket akik szeretik őt minden hibája és gondja-baja ellenére is, de szeretik őt. Szóval igazából magyarán megmondva a szeretett képes eltaszítani magától. De gondolkozzunk csak…melyik állat is teszi ezt meg?

- Most túl messzire mentél Tom ! – üvöltötte le testvére fejét Bill, és vérző fejére szorított egy törölközött.

- Mert talán ő nem? – jött az ingerült válasz, majd kikapta a törölközőt ikre kezéből és maga vette kezelésbe a sebet.

- Meg se próbált megütni! Hagyta,hogy szétverd! Aki ezt a sebet okozta az te magad vagy, te szerencsétlen! – vágta hozzá Bill gyűlölködve majd a konyha felé vette az irányt.

- Igen tudom, hogy szerencsétlen vagyok, nem kell mondanod! – kiáltott utána Tom, és felszisszent a fájdalomtól. Két perc múlva Bill tért vissza kezébe egy halom kötszerrel és egyéb felszereléssel.

- Mert gondolom, nem akarsz bemenni vele …

- És gondolom, nem akarom, hogy itt ápolónőst játssz velem – tépte ki kezéből az eszközöket majd felrobogott a lépcsőn. Bill megsemmisülten meredt maga elé. Tom kezd mindenkitől eltávolodni. Ez pedig nincs rendjén. Nagyon, nagyon nincs rendjén.

*

- Halálra aggódtam magam miattad! – rivallt rám a föld legjobb barátnője, mire elmosolyodtam ugyanakkor szégyelltem is magam, ugyanis mikor belenéztem zöld szemeibe aggodalmat láttam bennük. Nem kellet volna ezt tennem vele.

- Ne haragudj – dőltem neki a falnak – csak elég hosszú napom volt…

- Mi történt? – ült le mellém, és lehúzott maga mellé, zöld szemeit kíváncsian rám szegezte, sápadt arca izgalmat tükrözött.

- Délután egy barátomnál voltam a neve Leonard…két hete ismerem, de nagyon rendes pasas- kezdtem bele a mesémbe, persze most sem állhatta meg, hogy ne szóljon közbe.

- És ezért vagy így magad alatt?

- Nem –sóhajtottam fel – délután voltam Elenánál, és a nagymamája fogadott…a kislány meghalt!

Hiába is szeretett sokat beszélni, most mégis elhallgatott. Némán nézett maga elé, és tudtam egyre gondolunk. Mindkettőnknek ugyanazon kattog az agya, de egyikünk sem merte hangosan megkérdezni, azt hogy miért?  Mert a választ sajnos nem tudtuk volna megmondani, ahogy senki sem tudta volna megmondani. Csak jött volna a sablonos duma,hogy ez az élet rendje, hogy egyszer mindenki meghal. Igen ez így van, de koránt sem mindegy hogy mikor, és hol valamint hogy milyen körülmények között.

- Sajnálom – sóhajtott fel végül hosszú csend után – Tudom, hogy sokat jelentett ő neked…

- Tudom – bólintottam és letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról – de azt hiszem soha senkihez nem akarok ilyen közel kerülni…

- Hogy mondhatsz ilyet? – szörnyedt el, és megfogta kezeimet – és én? Én már nem számítok?

- Dehogynem Melody – tértem észhez gyorsan. Hogy mondhattam neki ilyet, hiszen a barátom. -  Sajnálom…hülye vagyok – ráztam meg lassan a fejem.

- Nem vagy az – nevette el magát – vagy ha mégis akkor vigasztaljon az, hogy én sem vagyok különb. Épp ezért vagyunk barátok! Épp ezért vagyunk itt egymásnak, és bármikor számíthatunk egymásra, nem igaz?

- Nem is tudom mire mennék nélküled – öleltem meg jó szorosan és elmosolyodtam, mert tényleg így volt. A világ kegyetlen de azért mégis van benne tömérdek jó dolog. Például a barátság. Hiszen valljuk be az ember társas lény, és a legnagyobb bűnünk az amikor azt mondjuk megy egyedül is, közben pedig ordítunk egy barát után. Egy olyan ember után aki elfogad minden kis hibáddal, soha nem hagy cserben és mindig ott van ha kell. Te pedig mivel hálálhatod ezt meg neki? Nos azzal, hogy nem használod ki, nem veszed természetesnek, hogy ott van, és néha napján elejtesz egy köszönömöt is. Elvégre ha belegondolunk az élet tényleg sokkal értékesebb ha van egy-vagy két igaz barátod…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Chat




Archívum

Naptár
<< Július / 2022 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 48526
Hónap: 142
Nap: 6